(Szerző: Győriványi Csongor; képek: Bartus Péter, Győriványi Csongor)

Október 8-án vasárnap került megrendezésre a szokásos őszi tájfutás. Nekem még nem számított szokásosnak, mert ez az első alkalom, hogy tájfutáson veszek részt. Amikor megtudtam, hogy lesz ilyen, akkor eszembe jutott, hogy ebből milyen jó szöveget lehetne írni az osztályblogra, mivel a téma is érdekel, és biztos nagy élmény lesz.

Az előző nap volt egy tájékoztató, amin elmondták, hogy a jelek mit jelentenek a térképen. Ez nagyon hasznos volt. Én nagyon vártam ezt az eseményt, mert amit hallottam róla, az csak jó volt, és nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mert szeretem kipróbálni, hogy mire vagyok képes, mik a határaim.

                                     Az elsőre rejtélyesnek tűnő tájfutótérkép az állomásokkal.

Vasárnap kicsivel reggel 8 után indult a busz, ami kivitt minket a körülbelül  45 percnyire lévő terepre. Az elején nem igazán tudtuk, hogy merre induljunk, és bementünk egy nagy susnyásba, ami mellett volt egy járhatóbb út is, amire aztán átmentünk.  A tájfutásban egy térképpel és egy iránytűvel (ami nekünk már nem jutott de így is jól elboldogultunk) kell eljutni a megjelölt helyekig, ahol zsírkrétával be kell húzni egy vonalat a térképünk hátoldalán. Így igazoljuk, hogy jártunk ott.

                                                               Turistautak? Ugyan!

A tájfutás végül inkább csak egy túra lett. A futás elmaradt – az utolsó kb. 100 métert leszámítva – de a táj megmaradt, ugyanis  az nagyon szép volt. Olyan hely is akadt, ahonnan lehetett látni a távolban az apátságot.

Igyekeztünk olyan helyeken menni, ahol kisebb a szintkülönbség, akkor is, ha az hosszabb út volt – így ugyanis összességében hamarabb meg tudtuk tenni a távot. A terep nekem nagyon tetszett, mert változatos volt, eléggé sok volt benne az emelkedő és a völgy. Bár ezek megnehezítettek a túrát, ugyanakkor izgalmassá is tették.

Igyekeztünk olyan helyeken menni, ahol kisebb a szintkülönbség. Domonkos is mindig teljes megfontoltsággal választotta a legegyszerűbb megoldást.

Az elején még úgy volt, hogy csak páran megyünk együtt. Ebből aztán lett körülbelül 15 ember. De nem volt ez gond, mert jó társaság volt, és jót beszélgettünk, meg jobb is volt együtt rájönni, hogy merre érdemes menni és merre van a helyes irány. Volt olyan, hogy a térkép valamit máshogy jelzett, mint ahogy azt a valóságban tapasztaltuk, de ez sem okozott problémát, mert így is visszaértünk, és megtaláltuk az összes pontot.

Volt, amikor Titusz atya is csatlakozott hozzánk, de mivel ő már több tájfutáson is részt vett, tehát már gyakorlottabb volt ebben, hamar leelőzött minket.

Amikor már szinte a célegyenesben voltunk, át kellett vágni egy nagy növények által sűrűn benőtt területen. Azzal a résszel nagyon sok idő elment. A csalánnal és sok tüskés növénnyel benőtt domboldal nagyon meredek is volt, tehát ha valaki megcsúszott, akkor a tüskés bokrokban állt meg.

                                                              A dzsindzsás közepén.

                                                                    Úttörés közben.

Annak, aki az utat törte (köszönet ezért Bartus Péternek) a csalánok teljesen szétcsíptek a kezét, és a tövisek is alaposan összeszúrták. Ebből a hátrébb lévők sem maradtak ki, csak éppen kevesebbet kaptak belőle.

                                                      Peti megszenvedett a csapat sikeréért.

9:43 kor indultam, és kicsivel 13 előtt értem vissza. Amikor visszaérkeztünk a kiindulási pontig, akkor ott az erdő szélén ebédeltünk és visszaindultunk. Nekem ez a nap nagyon tetszett, és biztos, hogy a legközelebbi tájfutáson is részt veszek.